Már fázósak a reggelek, a hideg pirosra csípi arcunkat, s fehérre csipkézi a tájat. Ahogy a nap ébredő sugarai elérik a tó vizét, titokzatos, fehér párába burkolóznak a vízi madarak. A fák elengedik elszáradt leveleiket, s ezek színes, puha szőnyeggé egyesülve finoman zörögnek lépteink alatt. Kémények füstjének illata keveredik a föld szagával. Napról napra változik a természet képe. Külső pompáját még meg-megcsillantva lassan leveti harsány színeit, lassul, csendesedik.
Akarva-akaratlan mi is vele tartunk. A föld színeibe öltözünk, az este kora-sötétjében gyertya fénye melegíti be szobánkat. A piacon gyökérnövények illegetik magukat narancs és vérpiros színekben, mintha csak a falevelekhez öltöztek volna még egy utolsó randevún.
Föld, gyökerek – a mi gyökereink. Felmenőink, akik útjára indítottak minket – így vagy úgy, de irányt mutatva, merre keressük feladatunkat. Mit tegyünk a jóért, s mit vessünk le mienkké vált hibáikból. Ahogy az avar kavarog a feltámadó szél nyomán - fellebbentve egy-egy pillanatra a takarót a föld titkairól, úgy húzza elő az ősz a múltat porlepte fiókjainkból. Fényképek által megidézett keserédes emlékek, öröm és bánat, harag és fájdalom – immár történelem. Sejtjeinkbe írta a Nagy Számítógép. Másolás funkció letiltva. Csak a Tied, csak Te ismered, hallod, látod, érzed, Tudod.
Este nézed az e-maileket, bekukkantasz a Facebook-ra, nehogy lemaradj „az élet nagy dolgairól”. Elengedés meditáció, elengedés konferencia – olvasod az ajánlásokat, programokat. Úgy látszik, most ez a feladat! Na, lássuk!
Több év ásatásai nyomán már pontosan tudod, kihez fűződő nehéz érzések térnek vissza minden fontos Férfiben. Az exférj, a férj, a gyerek tanítója, az orvos – más-más helyzet és karakter, érzelem és viszonyulás, mégis valahol ugyanaz a bizalmatlanság. Nem bízhatod rá magad, neked kell megoldanod, kitalálnod, véghezvinned – zakatol benned, s pörögsz, mint a búgócsiga.
„Tudom, Apa, hogy nem Neked való volt a család, hogy nehéz a felelősség, hogy szeretsz engem, csak nem tudod megmutatni, hogy tökéletesen akartad, csak gyenge voltál hozzá… Már nem hozol ki a sodromból, már nem várom, hogy megváltozz. Elengedem, szálljon csak el a hűvös novemberi szél szárnyán ez a nehéz érzés a szívemből....
De hogy csináljam?„
Még legalább egy hét van, hogy felhasználd a kedvező energiákat – legalábbis kedvenc weblapjaid ezt írják. Séta a mozdulatlan tónál, esti magány, gyertya, fohász, mantra, könnyű ételek. Reggel önvizsgálat – sikerült? Még nem – hallod a választ. Fintor a tükörnek, s újabb nap - séta, mantra, fohász, gyertya és könnyű ételek. Utolsó előtti este – a már megszokott csendbe belecsörög a telefon. Holnap megyünk túrázni, tízre ott leszünk érted!De én… - próbálom elhebegni a szaggatottan búgó hangnak – én holnap egyedül és itthon és utolsó nap, hogy használjam a kedvező energiát és… A fene egye meg! (Igazából szívesen mennék, ha nem lenne fontosabb dolgom. Ha eddig nem sikerült… Talán majd a következő „jó széllel”!)
Másnap.
Ragyogó napsütés, erős kaptató fel a hegyre, nem érsz rá kattogni, töprengeni, össze kell kapnod magad, hogy bírd a tempót. Úgy döntesz, a mai nap a lazításé. Ma nem váltod meg a világot és nem ugrasz dimenziót. Már magasan jártok, valahol a közelben hegyi patak vize zúg. Ösztönösen arra visznek lábaid. Mint a mágnes, vonz a nagy erővel lezúduló víz. Fehér tajték csap át a parti köveken, a hidegnél is hidegebb a víz feletti pára. Nagy lapos köre ülsz, ami benyúlik a víz fölé, érzed, ahogy benned is csapkod, zúg, morog és hullámzik. Először kicsit félelmetes, de nem tudsz ellenállni, aztán már nem is akarsz. Nem gondolsz, nem érzel, nem mozdulsz, csak átengeded tested az élménynek. Csak ülsz, lélegzel és létezel. Végre!
"Az elengedés olyan, mint amikor az alma leesik a fáról. „Elengedődik”. Így természetes ez. A fa nem mondja az almának, hogy elengedlek, s az alma sem küzd a leválásért, hogy esélye legyen a benne lévő magnak majd fává lennie. Egyszerűen magától megtörténik, mindenféle erőlködés nélkül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése