Az ünnepek - mint szakrális ciklusok elejét és végét jelző megállópontok- mutatják, mikor van számadásra lehetőségünk és kötelességünk, mikor tisztulhatunk, mikor újulhatunk meg.
November az esős, párás időjárásával, a föld fokozatos lehűlésével, a nap fokozott gyengülésével csatornát nyit jelen és múlt között. Ilyenkor vékonyabb a világokat egymástól elválasztó fátyol, az ősök közelebb hajolnak hozzánk, körülöttünk a természet csendbe burkolódzik, meghal és vele együtt kicsit mi is „meghalunk”, visszahúzódunk lelkünk legmélyére és engedélyt kapunk a tudattalan mélyébe való belépésre.
A természettel egységben élő népek számára a halál az élet természetes része. Saját testükben követik a természet ciklusait, tudják, hogy nincs élet halál nélkül, nincs növekedés, új termés rothadás nélkül.
Régóta elszakadtunk a természettől, menekülünk mindentől, ami öregedést és elmúlást jelent. Ragaszkodunk egy egyre félelmetesebbé váló ideához, hogy befolyásolni tudjuk a természet rendjét, életünk törvényeit. S mivel nem vagyunk valódi erőnk, életünk birtokában – pótszerekkel próbáljuk magunkat erőssé, élettelivé tenni –helyünket megtalálni a világban, hamis biztonságra lelni.
.Ragaszkodásunk a kezdetektől fogva mindenben formát ölt: a kisbabákat elárasztó plüssbabákban, a gyerekek 2 szekrényi játékában , a felnőttek egyre nagyobb teret kívánó anyagi javaiban, kapcsolataiban, hitrendszerében, értékrendjében. Ezek a birtokolt dolgok segítenek az elmének abban, hogy meghatározza önmagát.. Minél több viszonyítási pont áll rendelkezésre, annál nagyobb biztonsággal határozhatja meg. S e támpontok hiányában úgy gondolhatja, hogy senki és semmi lenne, azaz nem is létezne.
Ki vagyok ezek nélkül a támaszok nélkül?
Minél kevésbé birtokoljuk saját erőnket, minél kevésbé látjuk,hogy részei vagyunk a világegyetemnek- annál nagyobb szükségünk van birtokolni, annál jobban ragaszkodunk viszonyítási pontjainkhoz- tárgyainkhoz, kapcsolatainkhoz, szerepeinkhez, hitrendszerünkhöz, értékrendünkhöz.
S minél inkább biztonságot találunk önmagunkban, annál könnyebb ezeknek a viszonyítási pontoknak az elengedése.
Azt akarjuk hinni, hogy a dolgok mindig pontosan ugyanolyanok tudnak maradni- kapaszkodunk a változatlanság illúziójába, hamis biztonságába. Pedig az élet állandó változás ás átalakulás, melynek éppen úgy része a halál, mint a születés és újjászületés. A halál átalakító folyamata eljön mindenben, életünk minden történésében. Fájdalmas folyamat, de a belőle születő új áldással hinti be az életünket.
Ez az időszak az elengedés bölcsességére tanít. Ha el tudjuk engedni az idejét múltat, helyet adva az újnak, közelebb kerülünk az egyedüli értékrendhez, ami nem a mienk, mert mindent áthat- és ami nem más, mint a szeretet.
Az elengedés nem valaminek a vége, csupán a formák átalakulásának tánca. Eltűnik a ragaszkodás, és már csak a gyönyörködés marad. Gyönyörködés az eltűnőben, gyönyörködés a testet öltőben.
November az egyre növekvő sötétség ideje is. A sötétség csak úgy magában is az egyik legerőteljesebb tükör. Kitűnően alkalmas a puszta létével arra, hogy előcsalogassa a legmélyebb félelmeinket. Félelmeink, sötétbe temetett árnyaink által manipulálhatók vagyunk.
Mit tehetek az olykor elárasztó, fojtogató, őrületbe és gyűlöletbe torkolló félelmeimmel?
Ha félek valamitől, a szemébe kell néznem, át kell ölelnem az iszonytatót- és az megszelídül. Hisz félelmetes erőt mindig is csak mi adtunk neki. Így folyamatosan növekszik az erőm, mert lehámozva az elme illúzió rétegeit, egyre közelebb jutok Lelkem fényének áradásához.
De ez az út a sötétségen keresztül vezet.
Odaadni magam annak, ahol a legsötétebb van, eggyé válni vele és minden ragyogni kezd.
Vagy ahogy Bert Hellinger családállító mondja, „a szeretethez a bűnön keresztül vezet az út”.
